amelyben Bruckner Szigfrid szóba ereszkedik velünk, és közben lódít is egyet
Hátrahúzódtunk, és a pajta oldala mellett leültünk a sűrű vadparaj meg a fehér virágú beléndekek közé.
– Na, mit szólsz hozzá?
– Szép oroszlán – mondtam –, csak talán kicsit öreg, meg ahogy mondod, hiú is.
– Az nem baj, hiszen egy kicsit mindenki hiú. Nem igaz? Apa például sokkal hiúbb, mint Szigfrid. És arról nem tehet, hogy öreg. Csak hát, tudod…
Itt elakadt. Letépett egy fehér beléndekvirágot, és szomorúan morzsolgatta az ujjai között.
– Mi a baj? – kérdeztem. – Hidd el, ha segíteni tudok…
– Rendes vagy… Szegény Szigfrid… nagyon egyedül van. A cirkuszban barátai voltak, mert tudod, cirkuszban dolgozott. Azt hiszem, itt unatkozik… És ez bánt engem.
– Jó napot! – hallatszott ekkor egy kissé rekedtes bariton a hátunk mögött.
Hátrafordultunk.
Bruckner Szigfrid állt a pajta sarkánál, hunyorgott, mert a nap éppen a szemébe sütött.
– Beszélgetést hallottam, gondoltam, kijövök, mert az újságokat már kiolvastam. Esetleg még mesélek is nektek…
Közelebb jött, a napfényben még jobban látszott rajta, hogy nagyon öreg, az oldalán tenyérnyi foltokban hiányzott a szőre, s a sörényében meg a farka bojtjában bőven csillogtak ősz szálak.
– Még nem volt szerencsénk – állt meg előttem.
– Bruckner Szigfrid vagyok, a szavannák ura, egyébként artista és főzsonglőr. Van szerencsém.
– Örülök… – motyogtam.
– A barátom – sietett segítségemre a kisfiú, aztán ő is megakadt, hiszen még nem tudta a nevemet.
– Barna Viktor építész vagyok, házakat tervezek – mondtam gyorsan.
– Ketreceket is tervez? – kérdezte szigorúan Szigfrid.
– Nem – mondtam –, ketreceket nem tervezek.
– Szerencséje! A ketreceket mindig nagyon kicsire tervezik. Kedvem lenne egy ketrectervezőt a saját szüleményébe bezárni.
Akkor majd nagyobbra terveznék. Nem gondolja?
– Lehetséges – mondtam kissé ijedten, mert eszembe jutott a kislány, aki egyszer bejött hozzám panaszkodni, mert az ő lakásukra nem terveztem erkélyt. De Bruckner Szigfrid ekkor már a kisfiúhoz fordult.
– Nos? Van valami?
– Semmi – csóválta a fejét a kisfiú.
Az oroszlán elfordult, és sokáig hallgatott.
– Engem szólíts Petinek – mondta a kisfiú.
– Tulajdonképpen jó dolgom van itt – motyogta az oroszlán, maga elé meredve.
– Semmire sincs gondom, a lakásom elég tágas, és kertben sétálgathatok. De a feleségem meg a rokonaim… hiába… hiányoznak. Nagyon egyedül maradtam öreg napjaimra.
Megint hallgattunk.
– Tudod, a feleségét keresem, állítólag már ő is nyugdíjba ment. Segíthetnél… A feleségét Bruckner Szilviának hívják, és piros pulóvert visel.
Bruckner Szigfrid gondolatai azonban ekkor már máshol kalandoztak. Felélénkült, szemmel láthatólag elfelejtette a bánatát.
– Hallott már rólam? – kérdezte hirtelen, és a szemembe nézett.
– Hogy is mondjam… izé…
– Cirkusz – súgta Peti.
– Hogyne, természetesen – daráltam –, Bruckner Szigfrid, a porond ura, a szavannák királya, a rettenthetetlen zsonglőr…
– Úgy, úgy – bólogatott az oroszlán, és lehunyta a szemét. – Azokat a halálugrásokat, uramisten… Micsoda tapsok! A világ legerősebb oroszlánja voltam. Egyszer, mikor még a szavannán éltem, megtámadott öt tigris…
– A szavannán nincsenek is tigrisek, megnéztem a lexikonban – súgta a kisfiú –, és különben is, Szigfrid egy cirkuszban született…
– Mit mondasz? – kérdezte az oroszlán.
– Semmit, csak meséld – nyugtatta meg a kisfiú.
– Láttátok volna azt a csatát – folytatta az oroszlán. – Kettő hátulról próbált megtámadni. Egy fordulat a fejemmel… így… az öt tigris hatfelé szaladt…
– Mondd, Szigfrid, tulajdonképpen milyen az a szavanna? Sohasem láttam még szavannát, és nagyon kíváncsi vagyok – mondta ravaszul a kisfiú.
– A szavanna… – ismételte kissé zavartan az oroszlán – nagyon egyszerű, nincs egyszerűbb és szebb dolog a szavannánál… – Mégis milyen? – sürgette Peti.
– Hát tudod, talán még a cirkuszporondnál is nagyobb… és… és rémítő nagy közönség fér be.
– Vigyázz! – suttogta riadtan Peti, és a földre lapult.
A kapun egy alacsony, köpcös férfi jött be, és a kavicsos ösvényen a ház felé tartott.
– Tűnj el, Szigfrid!
Az oroszlán besompolygott a pajtába.
– Nem szeretném, ha apa tudna Szigfridről, kérlek, te se szólj neki. Apa valahogy más, mint te. Nem hinné el Szigfridet.
Elindultunk a kapu felé.
– Tudod, egyszer volt egy nagyon szép mackóm. Ő is itt lakott a pajtában. Egyszer meg akartam mutatni apának, de apa kinevetett. Odajött, benézett a pajtába, és azt mondta: „Nincs itt semmi, te bikfic!”
A mackó nagyon megsértődött, és még aznap elköltözött tőlem. Nem szeretném, ha Szigfrid is elmenne. Tudod, nekem más barátom nincs, csak ő meg te.
– Minden délután fél öt felé erre járok. Szólj, ha szükséged van rám. Ha sürgős, akkor gyere el értem. Az Építészeti Hivatalban dolgozom.
– Lehetőleg kerítsd elő a feleségét. Jó?
– Megpróbálhatom – mondtam.